Debrecen 1997. január 13.

„...Tócsákkal nem szövetkezett...”

 

Kolozsváron születtem, a szüleim is tősgyökeres kolozsváriak, édes­anyám leánykori neve pedig Kolozsvári Olga. Ott temették el nagyszüleimet, oda kötnek legrégibb emlékeim, s Kolozsvár az a város, melyre mindig szeretettel gondolok, valahányszor eszembe jut. Később Szatmár­németiben laktunk, feleségemmel és kisfiammal 1989. februárjában te­lepültünk át Erdélyből. A húszéves érettségi találkozónkat nem is tud­tuk megszervezni. Az erdélyi magyarság - mint egy modern kori nép­vándorlás - elindult új hazát keresni. Barátaink zöme külföldön él, s mi vagyunk legkeletebbre. Ez még a kacifántos időszak volt, a választás és forradalom előtt javában dúlt a Ceausescu-rezsim. Mehettünk volna Kanadába is, mert a sógorom már két éve kinn élt. Nagyon hívtak min­ket, de mit keres egy magyar színész Kanadában!? A feleségem nagynén­je Debrecenben lakott, s mivel ő is felajánlotta a segítségét, ezt a lehető­séget választottuk. Sereghy László, az akkori igazgató, eredetileg szep­tembertől akart szerződtetni. Bementem hozzá, mondtam, hogy megér­keztünk, s őszig dolgozom valamit. Nagyon rendes volt, mert úgy dön­tött, márciustól 1-től biztosít állást. Áprilisban már próbáltam - Galeotto Marziót - A néma leventében.

 

Édesapám színész, édesanyám súgó volt, néhány éve mentek nyugdíj­ba. Amikor megszülettem, Nagybányára kerültünk, ahol Harag György irányította a társulatot. Ez a csapat azonban átment Szatmárra, s szüle­im az ott megalakuló színház alapító tagjai lettek. Színészgyerekként bejárhattam a próbákra, eljárhattam a turnékra, sőt már kisebb szerepe­ket is kaptam. Nem csupán a varázsát láttam ennek a különös világnak, hanem a hátrányait, nehézségeit. Tudtam, mennyi kínlódás, tanulás, stressz lapul a csillogás mögött, mégis vonzott ez a pálya. Szüleim hiába ecsetelték a fogorvosi vagy más civil pályák előnyeit, ebben a légkörben semmi másra nem gondolhattam, csak a színészetre.

 

A Színművészeti Főiskolát Marosvásárhelyen végeztem, 1979-ben kap­tam diplomát. Tanárom volt Bács Ferenc, Tanai Bella, Ferenczy Cson­gor és Csorba András, akit az Aranyember címszereplőjeként ismerhet­nek Magyarországon. Szatmárra mentem vissza, hogy együtt maradjon a család. Milyen érzés volt édesapámmal játszani? A sok előny mellett hátránya is akadt. Gyakran segített nekem, és rengeteget tanultam tőle, de ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, jobb lett volna másik színházhoz szegődni. Én már az ő baráti körét, az ő haragosait „örököltem", s a Diószeghy fiáról mindenki tudta, hová kell besorolni. A főiskoláról ér­kező kollégáimat szeretettel, lelkesen fogadták, engem viszont minden­ki ismert, s csak vállon veregettek: „Ja, közben te is színész lettél!?"

 

Nekünk, erdélyi magyaroknak, fontos küldetés volt, hogy a magyar nyelvet ápoljuk, terjesszük, életben tartsuk. Akkor is lelkesen jártuk az apró falvakat, ha egy fillért sem kerestünk vele, s azt sem munkának, hanem szolgálatnak tekintettük, ha vasárnaponként távoli „templomok­ban" léptünk fel. Egy áttelepült kollégám szellemesen fogalmazta meg: ott még hivatás volt a színészet, itt mesterség lett belőle. Évente többször is jártunk Kolozsváron, Nagyváradon, s még számos erdélyi városban; a hét magyar színház megismerte egymás előadásait, találkoztunk az ott dolgozó kollégákkal, láthatott minket a többi város közönsége. Kár, hogy a debreceni társulattal csak Budapestre utazunk fel néha. Nincs élő kap­csolat a többi színházzal, s a vidéken játszó, vagy a filmekben ritkán lát­ható fővárosi színészekről semmit sem tudunk.

 

Kós Károly Budai Nagy Antal című darabját próbáltuk, s lelkesen ké­szültünk a bemutatóra. A premier előtt azonban megnézték, ellenőrizték, azaz - így hívtuk - vizionálták a darabot; jöttek a pártbizottságtól, ott vol­tak a megyei vezetők, mi meg általában rettegtünk, mit fognak kifogásol­ni. Az egyik jelenetben nagygyűlésre érkeznek az erdélyi vezetők. Jönnek a szászok, a székelyek, ám a románságot egyedül a baltás Tódor képvise­li. A vizionáló bizottság rögtön felháborodott: micsoda dolog az, hogy a ro­mánok ezt az egy embert küldik; ez a történelem meghamisítása, s a je­lenetet úgy kell előadni, hogy ne a baltás Tódor, hanem komoly, méltó küldöttség érkezzen! A bemutató végül is elmaradt.

 

Gyerekeknek játszani mindig különleges élmény. Ezt már Szatmárné­metiben is így éreztem Fodor Sándor mesedarabjaiban: Csipike, a gonosz törpe, Csipike és Tipe-Tupa. Az egyikben lódarázs, a másikban szarvas­király voltam. Emlékszem, a kicsik előadás végén felszaladtak a színpad­ra, s együtt táncoltak velünk. Aztán Benedek Elek Többsincs királyfijá­ban én játszottam Fekete királyt, de a hagyomány Debrecenben is foly­tatódott. Üteg lettem A padlásban, tavaly pedig én voltam az Óz címszereplője. Kellenek ezek az előadások, a jövő közönségét már gyerekkor­ban be kell csalogatni a színházba. Az ilyen vidám mesejátékokat még a komoly felnőttek is nagyon szeretik. Nézd meg, mekkora sikerrel megy A dzsungel könyve!

 

Hordósi kapitány A tábornokban, korcsmáros A Kid című western- musicalben, címszerep az Oszkárban... Játszottam drámában és operett­ben, voltam varázsló és lord, s bár ezek kisebb-nagyobb karakterszerepek, sok izgalmas feladat akadt közöttük. A Chicagóban négy kis szerepet kap­tam: nyomozó tisztet, ügyészt, orvost, szabót, s azt kellett megoldanom, hogy mind a négy különböző legyen. A nyomozó precíz, tüchtig ember, az ügyész nagy dumájú, halandzsás, a szabó kis mozgású, gátlásos, az orvos ravasz, pénzsóvár.

 

Az az én pechem, hogy nálunk éppen ebben a korosztályban alakult ki a legnagyobb kínálat; harminc és negyven év között jó páran vagyunk férfiszínészek. Ki kell várni a soromat, hiszen ez a létszám nem csökken, mi nem megyünk el szülni. Készíthetnék önálló pódiumműsort is, de a színészet csapatmunka, s én értékesebbnek tartom a közös produkciót. Talán ez az egyetlen pálya, ahol mindig többet szeretne vállalni az em­ber. Egy tanár ugyanazért a pénzért biztosan nem akar kétszer annyi órát tartani, viszont én nagyon örülnék, ha megduplázódnának a lehetősé­geim. Sok pénz nem terem ezen a pályán, ha ez lenne a célom, civil munkát kellene végeznem. A papi és színészi pályához azonban elszánt­ság és hivatástudat kell. Akár jó kedved van, akár rossz kedved van, tenni kell a dolgodat.

 

A művészek közül talán mi vagyunk a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Látom, a festő, költő és zenész barátaim mennyivel nagyobb alkotói sza­badságot élvezhetnek. Nem azt festek, amit én akarok, nem akkor kom­ponálok, amikor ihletet érzek, nem akkor kezdek egy szonettbe, amikor homlokon csókol a múzsa. Nekem adott a repertoár, ezen belül a darab, sőt még a szerepemet is meghatározzák, és a rendező írja elő, mikor kell dolgoznom, s mit hogyan csináljak. Itt kezdődik a szabadságom. Kiszol­gáltatott vagyok a színháznak, a rendezőnek, tagja vagyok egy szigorú sza­bályok között dolgozó csapatnak. A szobrokat évszázadokig csodálhatod, de mi marad a színházi színész munkájából? A művem, ha egyáltalán megszületik, korántsem maradandó, talán még aznap este elszáll. Amatőr videofelvételek nálunk is egyre gyakrabban készülnek, de a színházi at­moszférát, az előadás varázsát csak akkor, ott, a nézőtéren érezheted.

 

Egyébként a technika sok mindenben segít. A kertész kutyájában megbetegedett az egyik kollégám, be kellett ugranom helyette. Mivel elég nagy volt a szerep, s én nem voltam ott a próbafolyamaton, videofelvételről néztem meg a mozgásokat: melyik partneremet hol találom, ami­kor bejövök, mi hol áll a színpadon, ki merre, honnan hová megy a je­lenet során. Minden segítséget igénybe kell venni, mert ilyen tempóban, ennyi bemutató mellett még egy-egy beugrásnál sincs idő több próbát tartani, hiszen mindenki már a következő premierre készül. Kár, hogy a legjobb előadásokat sem játsszuk ki eléggé, s már akkor lekerülnek a műsorról, amikor sok-sok érdeklődő néző még egyszer sem látta. Viszont nagy öröm, hogy értékes irodalmi művekből készült darabokat mutatunk be, s még a vígjátékok is klasszikusok.

 

Sajnos a mi szakmánk is főváros centrikus. Ha jön egy szilveszteri kaba­ré, már előre tudod, ki az a tíz színész, aki szerepelni fog benne. Pedig ko­rántsem biztos, hogy a közönség évről évre állandóan ugyanazokat az ar­cokat akarja látni. Nemrégiben a Kisváros stábja hívott egy tiszafüredi jele­nethez. Nem nagy szerepet kínáltak, mégis jó érzés volt, hogy rám gondol­tak egy budapesti produkcióban.

 

Szívesen mondok verset, s minden lehetőséget megragadok, hogy minél több emberrel megszerettessem a költészetet. Lehet az Mikulás­ünnepség, vagy szalagavató bál, ha hívnak, szívesen megyek. Feleségem testnevelést tanít, s az ő iskolája kért meg rá, hogy azokból a versekből, melyeket kötelező anyagként tanulnak a gyerekek, készítsek egy össze­állítást. Ez nagyon jó ötlet, hiszen más a vers olvasva, és más egy színész előadásában. Ha jól sikerül, ha elterjed, hogy ilyen lehetőség is van, ta­lán más iskolák is meg fognak hívni. A fiam most tanulta Balassit: Hogy Júliára talála... Jön haza: mekkora marhaság ez, nehéz is, régies is, ér­teni se lehet. Leültünk, beszélgettünk róla, gyakoroltuk, hogyan kell mondani, s bizony, kis idő múlva a fiam véleménye alaposan megválto­zott: tényleg, milyen szép is ez a vers.

 

Hobbi? A színház és két gyerek mellett kevés idő marad rá. A kislányom már itt született, Debrecenben, s mivel lassan az általános iskolába is ke­mény felvételi vizsgákon kell bejutni, gyakran játszunk, tanulgatunk. Sze­retem a zenét, de ne falrengető heavy-metalra gondolj, hanem lágyabb, dallamosabb muzsikára, például Vangelis szintetizátoros műveire vagy John Lennon balladáira. Néha előfordul, hogy a gyerekek keményebb számot hallgatnak, ilyenkor együtt táncolunk, marháskodunk. Ha vala­mennyien ráérünk, az egész család együtt indul tornaterembe, hogy ne puhuljunk el a bérházi falak között. Látod, ezeket az előszobai faliszőnye­geket is én készítettem. Keretre kell húzni, és soronként szőni, göbözni... Remekül levezeti a felgyülemlett feszültséget, idegességet. Szeretnénk minél többet utazni, világot látni. Nyáron két hónapot töltöttünk Svédor­szágban - no nem a közalkalmazotti fizetésből, hanem az ottani rokonaik jóvoltából. Régi vágyam, hogy a Keleti mellett legyen egy kis horgász­tanyám. Édesapámmal gyakran pecáztunk, s közös kalandjaink a mai na­pig nagyon szép emlékeim.

 

Jó Debrecenben, s ma már örülök, hogy Kanada helyett ezt válasz­tottuk. Ma is érzek egy kis honvágyat, ha a szülőföldemre gondolok, s ha csak tehetjük, hazalátogatunk. Meglátogatjuk a szülőket, rokonokat, barátokat, megmutatjuk a gyerekeknek, hol töltöttük az ifjúságunkat. Hazamegyünk, ha oda utazunk, és hazajövünk, ha visszafelé indulunk. Lehet, hogy a tengerentúlon egyre vagyonosabb, egyre ügyesebb pincér lehetnék a sógorom vendéglőjében, de ha filléres gondok közepette is, magyar színész csak itt lehetek, s nekem ez a fontosabb.

 

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc versem, Kányádi Sándor „Harmat a csillagon” című költeményét szoktam elmondani. Gondolata, filozófiá­ja ma is érvényes, ma is igaz. Csak a végét idézem neked: „Labda a hold! S ha netán el nem érném, / harmat leszek, harmat e csillagon, / hogy fényemtől is fényesebbnek / lássák a földet a / szomszédos égitestek. / S ha elszólít a Nap, / nyu­godt lélekkel mondják: / tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok fürödtek benne, / úgy tűnt el, amint érkezett."

***************************************************************

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Színészmesék
Diószeghy Iván színművész honlapja - © 2008 - 2024 - studio-dio.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat